viernes, 14 de diciembre de 2012

SÁNDOR KÁNYÁDI [8.821]



Sándor Kányádi

Es un poeta húngaro y traductor de la región geográfica Transilvania, Rumania. Es uno de los más famosos poetas contemporáneos en lengua húngara.

Nació en el seno de una familia campesina de Nagygalambfalva (hoy Porumbenii Mari, Rumania), un pequeño pueblo de Transilvania, en 1929. A los 21 años fue a estudiar a la universidad Bólyai (hoy Babeş-Bolyai) en Koloszvar (hoy Cluj-Napoca) donde se graduó en filosofía y se hizo docente de lengua y literatura húngaras.

Comenzó a publicar poesía en 1955, y ha ganado los premios más importantes de Hungría y de Rumania. El más reciente de éstos, hace pocas semanas en Bucarest, por su obra completa. Ha traducido al húngaro a poetas rumanos, alemanes, franceses, sajones y yiddish. Ha defendido los derechos de la minoría húngara en Rumania. Ha viajado por Europa y las Américas. Reside por tiempos en Budapest y en su cabaña de campo rumana.

En su poesía, de una recursiva y refinada frescura, en hondo contacto con la naturaleza, se revelan sus orígenes campesinos. En los temas históricos y políticos expresa, con un humor paradojal y profundo, las raíces universales de la injusticia. Hoy, a sus 90 años, es el decano de la poesía húngara.

Además de Dániel Végh y Vera Székács, debo un agradecimiento especial a Paul Sohar, poeta húngaro traductor de Kányádi al inglés, quien me envió los poemas en húngaro, su libro de traducciones Dancing Embers, y acompañó y apoyó este trabajo.


Traducido por
Rodrigo Escobar Holguín con Dániel Végh


UN POEMA ES ALGO QUE SE TIENE QUE DECIR

Tal fue la respuesta de un escolar de aldea en una de mis giras rurales. ¿Qué es un poema? era la pregunta de él mismo, y me la lanzaba, dirigido obviamente por su maestro. Tomado por sorpresa se la devolví tal como un soldado en pánico devuelve la granada aún sin estallar.
—Bueno, ¿y qué piensas tú que es?
—Un poema es algo —y se colgaba de mis ojos buscando apoyo— que se tiene
que decir.

La clase rompió en risas.
Solo nosotros dos quedamos algo encogidos.
Él un poco con la ligereza que uno siente tras lanzar el bumerán, pero a la vez agradecido por no haberme reído de él. Y yo porque este escolar pronunció con tanta claridad lo que yo desde hace mucho tiempo sospecho, creo y ando diciendo.

Un poema es algo que se tiene que decir.
Fue como si, desde el comienzo de los tiempos,una brisa viniera a refrescarme. Como si, despertando de su sueño, Homero hubiera abierto sobre mí sus ojos ciegos pero llenos de luz.

Como si los poemas exiliados a los libros desde Gutemberg se hubieran levantado y vuelto a casa, para ponerse ante el podio o en la pantalla y cantaran marchando sobre la cinta o girando sobre el disco.
Como si Sándor Petöfi, nuestro poeta nacional, hubiera tomado asiento entre no- sotros.

Un poema es algo que se tiene que decir.



INTERCAMBIO VERBAL

Yo te cargué sobre mi espalda
 cuando te quedaste sin piernas,
y en lugar de darme las gracias
lo que hiciste fue echar alas

Me cargaste sobre tu espalda
cuando yo me quedé sin piernas,
y para no darte las gracias
lo que hice fue echar alas



CÉNTIMO

Una vez en el metro me dolí
de mi azada en las ramas del peral,
mordida por el óxido;
me detuve y tiré
diez céntimos al ciego
del acordeón, y al tintineo
de entre las ramas se alzó un grajo,
y en lo oscuro del túnel fue a perderse.



SOÑOLIENTA

La mar no está dormida
apenas cabecea como yegua
por veces sacude la cola
agitando las crines
la mar dormita
sobre sus patas como yegua
desde sus entreabiertos párpados
sigue blanqueando
el rotundo horizonte



HUMO

Ya de lejos denota el humo arraigo humano
desde la trasgresión de Prometeo
desde que se calienta,
cuece y asa, incendia, quema
e incinera, desde entonces la historia humana humea.

Leve humo azul de fuegos en la noche,
humo de pira, hoguera y crematorio
tiñen de ¿familiar? negro la bóveda
sostén del sol, la luna y las estrellas.

Fumo sentado en la colina y desde el valle
se encarama traslúcido el humo de las casas
sobre rayos de sol casi a nivel,
pero el inaguantable humo de sesos
agita mi memoria de sabores y olores.

¿Quemarán libros en alguna parte?



DESEO DE COMIENZOS DE OTOÑO

Los ánades y grullas
se insertan ya en el cielo;
otoño largo a los que quedan,
buen viaje a los que parten.

También las golondrinas se preparan,
en fila sobre el cable del telégrafo;
buen viaje a los que parten,
otoño largo a los que quedan.

Las sombras enflaquecen,
los arroyos se enfrían;
otoño largo a los que quedan,
buen viaje a los que parten.
Los venados echan lana,
el sol poniente bermejea;
buen viaje a los que parten,
otoño largo a los que quedan.

http://www.revistadepoesiaclave.com/no%2015/poesiaytraduccionSandorKayandi.html



Versek a vers körül. Részletek. (Hungarian)

Széljegyzet lábjegyzettel

riszálják magukat tetszetős
interjúkban riszálják magukat
európa boldog kőltői egymással
versenyeznek a beállás
külőnbőző pózaiban alkotási
nyavalyáikkal traktálják
aki még traktálható
beszélnek beszélnek
egymásnak beszélnek

szárnyas csikaik megannyi
kérődző barom
nekem pedig savanyú a szöllő

Egy zarándok naplójából

megcsodáltam a nagyvilág
csodálni-valóan szép
katedrálisait
de imádkozni csak itthon
gyermekkorom öreg
templomában tudnék
ha tudnék

(…)

A maradékhoz

rajtad is áll hogy a verseim
szirmokká nyílnak-e vagy
jól időzítve repeszdarabokká

Publisher Magyar Könyvklub, Budapest




Poemas em torno de poemas (Portuguese)

Nota à margem com rodapé

Meneiam-se a si próprios
em belas entrevistas meneiam-se
os felizes poetas da Europa
competindo entre si
para obterem a melhor pose
manobram os que ainda são manobráveis
com as suas dores de criação
tagarelam tagarelam
tagarelam entre si

Os seus potros alados
são vacas ruminantes
e para mim as uvas estão verdes

Do diário de um peregrino

do vasto mundo
maravilharam-me
as catedrais maravilhosas
mas rezar só poderia
na velha igreja da minha infância
da minha terra
se pudesse

(…)

Para os restantes

também depende de ti
que o meu poema projecte pétalas de flores
ou se projecte como estilhaços de uma bomba

Imre Bori


Publisher Limiar, Porto





A mi utcánk

A mi utcánk olyan utca,
nem is utca, csak fél utca.

Egyik felén füstös, mohás
cserepekkel három faház.

Átellenben üres kert és
szegydeszkákból rossz kerítés,

három fűzfa, térdig nyesve,
vigyázgat a verebekre.

A fűzfáktól kicsit fönnébb,
ahol már a végét hinnéd,

érkezvén a mi kapunkba,
megszusszan a keskeny utca.

Onnan aztán jobbra kaptat,
két kapu és három ablak

útját állja, s mondja: vissza.
Nem zsákutca: csak tarisznya.

Nem is módos, inkább szegény
(jaj, de nagyon szeretem én).

Innen csak indulni lehet,
s aki indul, visszajöhet.

Tisztesség dolgában mindig
tanulhat itt, el a sírig.

Becsületből, akit innen
tarisznyáltak, azt egykönnyen

nem fogja az élet piszka,
mert itt még a sár is tiszta. -

Nem is értem, az a pózna,
lenn a sarkon várakozva,

miért nem mer fönnebb lépni,
lehet, hogy a fényét félti.

1965



Bot és furulya

Legelső ajándék, mit kaptam,
egy bot s egy furulya.
Cifra volt a bot,
füstös a furulya.

A szomszédunk adta volt,
egy öreg pakulár.
Somfa volt a bot,
szilva a furulyám.

Bölcs szavakat is adott
a bot s a furulya
használatához
nekem a vén Duka;

"Az ember ott kezdődik,
és ott a pakulár,
ha jól fogja a botot,
s ha szépen furulyál." -

És később se tellett
gazdagabb batyura.
Minden vagyonom ez volt:
egy bot s egy furulya.

Aztán fönnakadt egyszer
a bot egy almafán. -
Igy lett botom is egyben
szép, füstös furulyám.

1975



Öreg kút az utca szádán...

Öreg kút az utca szádán,
öreg asszony ül a káván.
Mint a botja, olyan görbe,
beleréved a vödörbe.

Nézi magát, motyog, motyog.
Mosolyt próbál - be nagy dolog! -,
de a mosoly nem sikerül,
abbahagyja kedvetlenül.

Jaj, mert az a félvödör víz
égeti, mint eleven tűz.
Ég a karja, ég a háta,
azért ült le a kávára.

Én istenem, hányadik is!
Nincs a kútban most annyi víz,
amennyit ő eddigelé
húzott reggel s estefelé.

Ha az a víz egybefolyna,
fél falunak elég volna.
Nagy tó lenne, talán tenger,
elsírt, lenyelt könnyeivel.

Talán ezen, talán máson -
tűnődik az elmúláson.
Sokáig élt, nincs más bűne...
S ottfelejti magát ülve.

1956



Megrozzant az öreg malom...

Megrozzant az öreg malom,
lassan a víz ellopkodja:
elúszik a Nagyküküllőn
első csókom szemtanúja.

Viszi a víz a vén malmot,
az a lány is már rég asszony,
engemet is másnak kell majd,
más asszony kell elsirasson.

Korhadóban a malomláb,
melynél annyit várakozott
fehér lovam, kit azóta
rég megettek a farkasok.

De más, de más, de más minden!
A víz is más medret ásott.
De a csókom megőrizték,
őrzik szelíd csobbanások.

1958



Vidéki békevers

Itt járt a háború!
Romokat nem hagyott,
csak elvitte a lovakat
meg a zabot.

Itt járt a háború!
Hámot, szekeret rekvirált,
és elvitte a férfiak
javát.

Dalolva mentek, mint akik
a háborút nagyon szeretik.

Bokréta volt a puskacsőben,
sírtak az asszonyok,
és pram-pa-pam, de szépen
peregtek a dobok.

Itt járt a háború!
Fekete pántlikás
vőfély kopogtatott,
nyomában jött a gyász.

És hiába fohászkodott,
vasárnaponként a kegyes
éghez, a jó öreg
tiszteletes:

a sok ló és szekér,
nem talált már haza,
és nem a férfiak
java.

A puskacsőben hervadt
bokréta-szuronyok;
a legtöbbjükre - mondják -
hant is alig jutott.

Itt járt a háború! -
Mankóval jött a béke,
és csöndesen leült
a házak küszöbére.

Elsajnálták a lovakat.
Elsiratták a holtakat.

A bénák beletörődtek,
hogy most már így kell élni;
a gyerekből, mert kellett,
korábban válott férfi.

Itt járt a háború!
Romokat nem hagyott,
csak elvitte a lovakat
meg a zabot...

Itt járt a háború!
Itt járt, még mindig itt van:
anyák, anyókák viselik
életfogytiglan.

1960



Udvarunkon öreg gerenda...

Udvarunkon öreg gerenda
korhadozik, aki faragta
elporladt már régen - a pallér,
s porlik a név is, lassan megtér
viselőjéhez, világot zárva.
- Üljünk ide a gerendára -
mondta apám, dolga végeztén,
múltkoriban, egy langyos estén.
Akkor jutott eszembe mindez.
Úgy közeledtem, mint egy kincshez,
a korhadozó, szúrágásos,
kivénhedett-vén gerendához.
Meglehet, hogy százados beccsel
faragta az a régi mester:
életműnek volt tartozéka
ez a kimustrált vén gerenda. -
A régi házból maradt hátra,
s mert nem épült be az új házba,
céljavesztetten korhad, senyved,
s talán egy kicsit figyelmeztet...
Így tűnődtem, még mindig állva,
s borsódzó háttal ültem végül
apám mellé a gerendára.

1959



Nagyküküllő

Nagy a világ! S a földgömbre,
milyen igazságtalanság,
kis folyónkat, a Nagyküküllőt,
bizony, reá sem rajzolták.

Pedig tudjátok meg:
szép szelíd hegyek
öléből,
jószagú fenyők
tövéből
fakad, és úgy foly,
akárcsak egy Neruda-verssor:
szabadon, s mégis mértéket tartva.
Igaz, hajók nem úsznak rajta,
csak jó komáim, a virtuskodó
székely legények
úsztatják benne lovaikat.
De lejjebb
a kendervető-fáták
dojnákat tudnak róla.
S a vén fűzfák lehajló
ágaiba fogózva
vízszagú nyári éjszakákon,
mikor csak a csillagok látják,
benne visongnak, lubickolnak
a kényes-testű szász leánykák.

S a földgömbre -
hát nem igazságtalanság? -
kis folyónkat, a Nagyküküllőt,
még csak reá sem rajzolták.

Három kicsi, dolgos nép
sorsát egybe mossa,
s mire észrevennétek,
kisebb testvérét kézenfogva,
beletáncolja magát -
a Marosba.

1956



Tűnődés csillagok alatt

Hosszan néztem én az este
a ragyogó csillagokat.
Addig néztem, addig-addig,
amíg lassan kialudtak.

Eltűnődtem. A magas ég
tűnődésre elég tágas,
s csöndessége bennem olykor
reményt reményre zöldágaz.

Most is, hogy ott nézelődtem,
megkapott a végtelenség.
Úgy éreztem, mintha máris
fönn a csillagok közt lennék.

Gyermekálmom két pej lovát
befogtam a Nagy Göncölbe,
s hajtottam a Hadak útján
komótosan, hátradőlve.

Csupa-csupa ismerőssel
találkoztam, és a holdnál
lovaimra alkudott a
kapcáját szárító bojtár.

Vásárt csaptam, s jegyet vettem
egy induló rakétára.
- Körülbelül kétezeret
írhatott a Föld naptára. -

Akkor megfázott a hátam
(nem csoda, hisz ingben voltam),
s az induló rakétáról
vissza, le a földre hulltam.

Földi tárgyak nőttek körém,
mindennapok kis tényei.
Hajnalodott, s a csillagok
messzibbről kezdtek fényleni.

Iszonyúan magasra nőtt,
s reám kacagott az égbolt:
"Talán meghalsz, anélkül, hogy
látnád Rio de Janeirót.

Tán a hangod se jut tovább,
annál a két fenyőfánál,
amelyik a dombhajlaton,
szinte látom, téged sajnál.

És te akarsz hinni, merni,
álmodozni más bolygóról?" -
Csúfondáros kicsi ködök
szálltak fel a keskeny Oltból.

Szárközépig ért a harmat,
nyomot hagytam benne verten,
de tudtam, ha jő az este,
konok álmom újrakezdem.

Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!

1955



Könyörgés tavasszal

Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág.
Tavasz van megint, tavasz van újra,
s az ember, az ember messzire lát.

Ó, szép tavaszom, kedvem kibontó!
Annyi, de annyi bús napon át
Tebenned bíztam, Tetőled vártam
keserű szívem szép igazát.
Bontsd ki a kedvem,
bontsd ki: lobogtasd!
Halovány arcom
fényedhez szoktasd.
Simogasson meg
barkáid bolyha,
sápatag vérem
fesd meg pirosra.
Remény-emlődből,
öröm tejével
szoptass meg engem -
igaz igékkel.

Szépíts, erősíts,
beszélj hozzám,
Tavasz-világom,
Tavasz-anyám.

Te szültél, te nevelj:
fiaddal ne perelj!
Elestem, emelj föl:
ne hagyj el, meg ne ölj.

Apaszd el bánatom,
könnyeim töröld le.
Ékesítsd fejemet,
ragyogjon fölötte
örökzöld május-ág.
S ringassák álmaim
illatos orgonák.

Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág:
Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom,
keserű szívem szép igazát.

1957



Belvárosi udvar

Leng, ringadoz
három fenyő,
rajtuk toboz
sohase nő.

Madár se száll
rájuk egyéb,
olykor néhány
ványadt veréb.

Gyér ágaik
árnyatlanok.
Elkerülik
a viharok.

Négy fal között,
szűk udvaron,
élnek örök
ravatalon.

1958



Hosszú eső

Elsüllyedt kikötő a város:
mint falánk cápák úsznak, falják be és lökik
utcára ázott
utasaik a ködlámpás trolik.

Elsüllyedt kikötő a város:
ablakaira sárgás fény-moszat
és hínáros
fénytelenség tapad.

Elsüllyedt kikötő a város;
villámlik olykor: mintha egy-egy még kinn maradt
világítótorony

zuhanna be nagy robajjal. Milyen magányos
lehet most a Nap
odafönn, a fölöttünk ringó hullámokon.

1961



Nyárfa

Nem éppen mai verskellék,
a költő is belátja,
újabb valamit illenék
keresni, mint e nyárfa,

mely szántszándékkal hajlik az
ablakon át a versbe,
sugallván önnön avittas
jelzőjét, hogy ő: rezge.

Rezge, akár a ..., rezge, mint ...
Mit akar tőlem, mire int
örök paranoiája?

Ki ültette és mi jogon,
hogyan került az ablakom
elé remegő nyárfa?

1963



Őszi elégia

Székely Jánosnak
Fölszáradt-e vajon a harmat
az erdő alján, vagy dérré változott?
Kijár-e még az a magányos
őzsuta alkonyatkor a tisztásra,
hol delelni szokott a telehold?

Szokásban van-e még a lombok
jámbor tereferéje, vagy vacogó
félelem, sorvasztó civakodás,
ágrólszakadt levelek siráma lett
a hajdani harmóniából?

Elfogyott a hold. Riadtan fut az őz,
gyapjasul magánya.
Szűkre húzott szemű éjszaka néz
ridegen a meddő mogyorókra s a
kikericsek mérgező csillagaira.

1963



Téli alkony

Nyírfák közé zuhant a nap.
Vereslik a nyírfa kérge.
Szájuk szélét nyalogató
farkasok gyűlnek a vérre.

Szűggyel törik a nagy havat,
árnyaik a völgybe vesznek:
borzongató
arabeszkek.

Szűkölnek és vonyítanak,
s egymás irhájának esve,
széttépik a vérző napot:
üvöltve száll le az este.

1963



Tövisfa

Nem emlékszem már (pedig hányszor
szúrt belém tövise), van-é
gyümölcse? Mintha valami bogyók,
vagy affélék lettek volna rajta úgy ősz felé,
vagy az se, csak tövis, tövis
a törzsön is?
Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt,
s amit kivágtunk, csontkeményre
száradt, szikrázva ugrott
vissza róla a fejsze éle.
A tüze szinte olthatatlan,
virradatig-tartón parázslott;
nem láttam én még fában ennyi
önvédelmet és konokságot.
Találgattam már gyermekésszel
titkát ennek az irthatatlan
szívós fának, melyről a fejsze
még holtában is visszapattan.
Most értem csak: a történelmet
szolgálja inkább, nem a tájat -
kéznél volt mindig, mikor kellett
máglyának, avagy koronának.

1963



Arany János kalapja

Valami nagy megilletődöttség
szokott erőt venni rajtam,
valahányszor ott járok a szalontai
Arany János-múzeumban.

Már maga a Csonkatorony
iránt való tiszteletem
akkora, hogy jó félnapi
izgalomnak elég nekem.

S ilyen tiszteletlenségre hogy adhattam
mégis fejem, ma sem tudom...
Megírom, de az az öreg múzeum-őr
azért meg ne haragudjon.

Böngészgettem a megsárgult
emlékek közt áhitattal.
De sokszor pirított reám
már eddig is az a nehány
üveggel borított asztal.

De most...
(talán mert csak magam voltam)
minden elfogódottságtól
egészen megszabadultam.

Úgy járkáltam, mint valami,
engedtessék e szó: rokon.
S derültem a bécsiesen fogalmazott
finom báli meghívókon.

Vajon ment-e el a bálba,
s ha elment, hát akadt-e, kit táncoltasson,
ékkövekkel cicomázva ment-e véle
a jó tekintetes asszony?

S hogy érezhette ott magát
a sok fényes udvaronc közt,
ő, aki még valamikor
cédulát írt Csegi Mihály
hátulsó jobb lábra kesely,
fekete mén-csikajáról?

Ott az írás a többi közt,
megfakult már - negyvenhétből datálódik.
Olyan gonddal s szép magyarul
írta azt is, mint a Toldit.

Erről az jutott eszembe,
be megtisztulna a líra:
egyik-másik kollégám ha versek helyett
marhacédulákat írna.

Tudom, nem volt illedelmes
e gondolat s helyhez méltó.
De, amint már említettem, lehullt rólam
akkor minden illem-béklyó.

Szinte ugráltam a lépcsőn,
önmagammal kötekedve.
Nőttön-nőtt a kedvem s véle
bátorságom emeletről emeletre.

S hogy fölértem legfölülre,
hol a bútorai élnek,
alig tudtam ellenállni
egy kísértő párnás széknek.

S ott a fogas, s a fogason a kalapja!
Molyrágta és por porosul karimáján.
Ekkor biztatni kezdett az ördög:
Mi lenne, ha fölpróbálnám?

Föl kellene próbálni... föl!
"Tárgyakhoz nyúlni!", de hátha...
Én istenem, de jó lenne,
ha ez a kalap találna.

Fölpróbáltam. Nyakamig ért.
Nagy volt, szörnyen nagy és örök.
Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam:
No de sebaj, belenövök.

1955



Asztalos István balladája

A csillagok, mint a harmat
a hajnali ég öléből,
úgy hulltak ki mindig vidám,
lecsukódott kék szeméből.

Harmattá lett, csillaggá lett,
temetőben sírhalom lett.
Átfutott a halálkapun
könnyedén, akár egy gyermek,
mint aki tán nem is sejti,
mennyire fáj, mikor elmegy.
Könyvekké vált, hangszalaggá, -
örök-párnát, anyaföldet
temettünk a feje alá.

Kettétörött kacagását
gyászolják a fehér lapok. -
Balladásra feketedtek
a jelzők, a hasonlatok.

"Kék volt az ég, mint a bánat."
Sírt a nap is lemenőben,
mikor búcsút vettünk tőle
a lombtalan temetőben.

1960



Ballada

Guggol a kúton a gyerek,
kezében kortyol a korsó.
Kék szárnyú pillangó libeg
a kút fölé. - Jaj, a korsó!

Koccan a korsó, csobban a
víz, - azon mereng a lepke:
a gyűrűző vízre szálljon-e,
vagy a cserepekre.

1961



Gyermekkor

Hóharmaton mezítláb jártam,
ólmos esőben bőrig áztam;
éjjel az erdőn, félelmemben,
hol sírtam, hol meg énekeltem.

S mindez úgy tűnik - most, hogy emlék -,
mintha egy tisztás szélén mennék
fütyörészve, hol alkonyatkor
őzek ittak ezüst patakból.

1959



Zápor

Villámok tört szárnya verdesi ablakom.
Kopog a zápor.
Hallgatom.
Szénaillat és lóveríték,
párálló ujjasok szaga;
mint egy hajó, elindul vélem
ez a modernnek mondható szoba.

Ringat a zápor.

Ködbe süllyed aztán az emlék
föl-fölvetődő partja.
Nyerít egy csikó, majd ráomlik lassan
a fölázott falú pajta.

1962



Sárga kankalin

Fekete pohárban
sárga kankalin.

Sokasodnak
a halottaim.

Anyám volt az első
sárga kankalin.

Gyűlnek, egyre gyűlnek
a halottaim. -

Nem fér a pohárba
már a kankalin.

1963



Hajnaltájt, hazaballagóban

Hajnaltájt, hazaballagóban,
régi ismerős neszeket
libbentett felém a hársfasor:
juhok apróztak át a városon.

Egy sereg juh, két csacsi, két csobán
s három hatalmas farkashajtó
szaporázott a szállni lusta,
harmat-lucskos hajnali porban,
a kopott macskaköveken. -

Meneteltek, mentek némán,
ma született gyönge bárány
szundított az elöl menő,
öregedő csobán karján. -

A seregből olykor-olykor
ki-kibőgött szomorán
az anyajuh.

Valahonnan nagy messziről
jöhettek, mert alig-alig
vonszolódtak; a kutyák is
bágyatagon cammogtak,
s a lámpapóznák
tövét meg sem szimatolták.

Csak a körmök kopogása,
a bocskorok csusszanása
adta tudtul szánni való,
gyámoltalan vonulásuk.

Néztem őket,
s kicsit újra otthon voltam
a falumban, honnan egyszer
egy ilyen szép hajnaltájon
csöndesen kivándoroltam.

Néztem őket,
míg az utcafordulónál
tovatűntek. -

Aztán csak a gyapjú szaga
tétovázott a hársak közt,
s aprózásuk apró zaja
hallatszott még, s el-elhalón
az anyajuh bégetése.

És azóta tudom, látom:
a vénülő csobán karján
az a gyönge, alvó bárány,
az volt az én ifjúságom.

1957



A parton

Túlbőgi a nagydob a tengert,
a neon az eget túlragyogja;
árván omlik a parttól elvert
holdfény a benti hullámokra.

Feleútján meghal a harmat.
Jó lenne most egy csöndes séta. -
Zokog a tenger, a hold hallgat.
Csak a magánynak van árnyéka.

1961




Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.

1958




Kívánság

Egy másik asszonnyal, aki nincs
(és minden asszonyban ott van),
aki nem te vagy, aki nincs,
aki egy mosolyodban,
mozdulatodban, benned is
olykor villanni látszik:
akit nem én, egy másik
férfi ismerhet benned, és
aki másoknak szenvedés; -
azzal a másik asszonnyal,
azzal is ismertess meg, -
akkor elhiszem: úgy szeretsz,
ahogy még nem szerettek.

1962




Kétszer kelt föl...

Kétszer kelt föl a telehold
egyetlenegy éjszakánkon;
kétszer kelt föl a telehold,
csak azért, hogy minket lásson.

Háromszor jött el a hajnal,
gyémántkulcsa hármat fordult;
háromszor jött el a hajnal,
s harmadszor is visszafordult.

Két telehold, három fényes,
harmatszemű hajnalcsillag,
állnak az ég delelőjén,
és csak nekünk világítnak.

1963



Jó volna...

Magdinak
Jó volna most egy szénaboglya
karjába dőlni, úgy, mint régen,
amikor apám megvert, és sírni,
kisírni magam lágy ölében.

Vegyülnének hajamba zörgő,
rakoncátlan, tört szénaszálak,
a forró könnyeim a boglya
ezer ujja közt szétfolynának.

És sírástól fáradt, zokogás rázta,
már szinte halni való testtel
elaludni a boglya karján,
aludni, míg leszáll az este.

1957




Álom

Furcsát álmodtam az éjjel:
két csikót fogtam kötéllel,
két gyönyörű pejcsikót.

Szárközépig érő fűben
nyargalásztam velük, mígnem
egyik csikó elfutott.

És a másik, akin ültem,
azon nyomban, mint egy isten
olyan lánnyá változott.

De otthagytam - most sem értem -,
és kergettem egész éjjel
azt, amelyik elfutott.

1962



Forrás és a pásztor

Jót húzott a forrásból,
s útnak indult a pásztor.

Útközben sorra elköszönt
a hegyektől s a fáktól.

Jött, amerre a kis patak,
a jóízű forrásból.

És amint jöttek kettecskén,
meg-megálltak egypárszor:

nekihasalt, és jót ivott
a patakból a pásztor.

Aztán elváltak útjaik,
kétfelé mentek, máshol,

más hegyek, völgyek hajlatán
mendegélt már a pásztor:

nekihasalt, és jót ivott
a legelső forrásból.

1963



Tavaszi tüzek láttán

Egy volt szerelem emlékére
Már lábadoznak, lobognak
a tavaszi tüzek.
A tavalyi lomb füstté szépül,
utolsót zizeg.

Pogány szertartás helye most
minden kert, berek.
Pogány gyönyörűséggel
áldoznak
az avart áldozó emberek.

Ilyen az ember!
Gyönyörűséggel rakja tűzre;
hisz avar! -
azt, amiben még úgy gyönyörködött
a tavaly.

Ó, be irigylem a csipke lángú
múltmáglya-rakókat én!
Avarom, tavalyom,
nem lenne jobb megválnom tőled
szépen, könnyedén?...

Nézem, nézem a tüzeket.
Csöndesen hazaballagok:
kertem nincs,
tüzet se gyújthatok.

1955



Harmat a csillagon

Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.

A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.

Vergődtem, vergődöm magam is,
- megviseltek a hosszú századok -;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.

Ó, szép szavak barokkos balzsama, -
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.

Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.
Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.

S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tünt el, amint érkezett.

1963



.

No hay comentarios:

Publicar un comentario